A Gézagyerek falujában rendkívüli hírértékkel bír, hogy a „Főnöklaci” beszélni szeretne Rózsikával. Igaz, nem kis dologról van szó: a néni „hibás”, autisztikus Gézagyereke munkát kap, és ahelyett, hogy otthon ülne a konyhaköveket és a megpörgetett búgócsigát bámulva, most a kőfejtőben ülhet és a futószalagon sorakozó köveket bámulhatja. Még hatalmat, egy piros gombot is kap a kezébe, hogy leállíthassa a futószalagot, ha valami baj van. Géza tehát elkezd munkába járni: reggel felkel, felül a buszra Lajos bácsival és Pityu bácsival, nézi a köveket, ebédel, nézi a köveket, hazamegy, esetleg - ahogy az minden valamirevaló férfihoz illik - benéz a kocsmába, vacsorázik, lefekszik aludni. Ám ahogy telik-múlik az idő, Géza egyre inkább felőrlődik az értelmetlen monotonitásban, nem látja a különbséget a kétfajta kő nézése között, és nem hagyja nyugodni a kérdés: mi értelme a munkájának, ha sosem kell megnyomnia a piros gombot?
A falu és a világ reménytelenségét, körkörös önmagába zártságát tükröző díszletbe épített előadásban harapni lehet a lét értelmetlenségéből áradó levegőt...